Ha az ember Érden, a madárneves utcák Kossuth Lajos utca- Vadlúd utca felöli részén lakik, kétségkívül meggyűlik a baja a tömegközlekedéssel (természetesen amennyiben kénytelen igénybe venni). Erre fele a madár se jár - mondhatnánk - és valóban, a buszok nincsenek mindig tele, de kétségtelen, hogy elég sokan utaznak erre ahhoz, hogy egy városhoz méltó menetrendet állítsanak össze az illetékesek.

A 741-es és 744-es járatok menetrendje sosem volt igazán jó, de a legutóbbi menetrend változásnál felcsillant a remény - sajnos csak egy röpke pillanatra. A kezdeti örömöt, miszerint végre az óránkénti két buszt fél óránként indítják, felváltotta a bosszankodás a pontatlan indulások miatt (hiszen a 744-es járatok előbb egy Tesco-s kört tesznek, és az állandó dugók miatt elkerülhetetlen a késés) és amiatt az abszurd dolog miatt, hogy ha az ember a délelőtti órákban szeretne elindulni otthonról, bár két busz érkezik két irányból, szinte egyszerre mennek el. Minden óra 8-kor, és 12-kor, ha a Gém utcai megállót nézzük. Hétvégénként pedig óránkét csak egy lehetőség adatott.

Ennél nagyobb probléma 17 óra után van, 17.15-től ugyanis csak minden óra 5-kor indul járat. Ez kézen fogva jár a ténnyel, miszerint a vonat menetrendet és a busz menetrendet csak papíron sikerült egymáshoz igazítani, a valóságban sokszor nem éri el az ember a csatlakozást. Nézzünk meg  például a késő délutáni vonat menetrendet. Három lehetőség van: Budapestről Érdre érhetsz minden óra 01-kor (ideális esetben időben érkezik a vonatod, és nem kell túlzottan futnod ahhoz, hogy elérd az 05-kor induló buszodat, ami ha mázlid van, késik legalább néhány percet), 26-kor (ezaz, van még 40 mókával és kacagással teli perced a buszig) vagy 34-kor (ez már csak fél óra, ideális egy délutáni bevásárláshoz, vagy hogy végignézd századszorra is a boltok kirakatait).

Épp a minap esett meg velem, hogy a 01-kor esedékes vonatom 04-kor gördült be a peronra (persze tudjuk, hogy a Mávnál 5 perc alatt a késés nem késés). Futva szálltam le a vonatról, a lépcsőlejárót mondhatni átugrottam, és a tőlem telhető legnagyobb iramban megpróbáltam elérni a buszom. Amikor a kocsi állás végéhez  értem a busz kigördült, és bár rohantam és integettem utána (szintén rohanó sorstársaimmal együtt), nem vett észre minket, és nem várt meg. Bár sportolásnak nem volt utolsó, mégis, egy óra az egy óra.

Ilyenkor négy választása van az embernek.  Az első: elég edzettnek és optimistának érzi magát ahhoz, hogy a Kálvin téri megállóig sprinteljen, és megpróbálja elérni ott a járatot. Futás közben egy kis dugóért fohászkodik. A második: felszáll egy buszra, ami egy darabon elviszi, majd 20 percet sétál hazáig. Ha azonnal indul egy ilyen busz, megéri, de ha arra is várni kell, az ember szinte már ugyanott van, mintha megvárta volna a következő járatot. A harmadik: hazasétál körülbelül 45 perc alatt. A testmozgás jót tesz az embernek, de sötétben, egyedül, nőként, elhagyatott utcákban sétálni nem egy életbiztosítás. És ha az ember meg van pakolva, nem szívesen választja ezt az opciót. A negyedik: vár egy órát a következő buszig, és megpróbálja tartalmasan eltölteni ezt a kényszerű holtidőt.

Már az is megoldás lenne erre a problémára, ha a Volánbusz eldöntené, hogy tényleg igazodni szeretne a Máv menetrendjéhez. Az ilyen ritkán induló buszok bevárhatnák a vonatról érkezőket, és a sofőrök belenézhetnének néha a visszapillantó tükörbe, ellenőrizve, nem-e kalimpál még valaki mögöttük. És talán egyszer a Volánbusz is belátja, hogy a menetrendek terén változásra van szükség, és hogy a menetrendek összeállításakor figyelembe kell venni az utasai és a sofőrjei érdekében is a központban lévő állandó dugókat. Addig pedig mi, a madárneves utcák lakói továbbra is remélünk és várunk.